Kiss Géza református lelkész, író, etnográfus

„Hogy ki volt ő és mit tett, nagyon nehéz lenne egy mondatban összesűríteni. A „gyorsuló ütemben halálba rohanó” Ormányság nagy szerelmese volt. Több volt, mint lelkipásztor, több volt, mint etnográfus, több volt, mint egyke-szociológus, több volt, mint magyarság politikus, népéért és nemzetéért aggódó próféta volt. A kis Ormányság nagy Jeremiása, népének halálos baját gyógyító, vesztébe rohanása előtti gátfal, a kákicsi őrtoronyból lélekharangot kongató nagy magányos… Összegyűjtötte az ormánysági pusztuló élet kincseit. Újra megragyogtatta azokat és megmentette az elkallódástól.” – írta Kanyar József történész, levéltáros 1947-ben Kiss Géza halálakor.

Kiss Géza 1891. február 26-án Kákicson született, a hétgyerekes Kiss József református lelkipásztor és Munkácsy Mária 6. gyermekeként.

Ősei nemzedékeken át e táj szülöttei voltak.

Négy közvetlen felmenője volt református lelkész. Dédapja: Munkácsy Dániel nagy műveltségű, irodalomhoz, nyelvekhez értő ember. Az egyik első baranyai néprajzi leírás szerzője. Nagyapja: Munkácsy Albert 1848-ban Táncsics Mihály kortese, végigharcolta a szabadságharcot, 10 év várfogságra ítélték, majd amnesztiával szabadul. Élete végéig megmaradt a szülőföld szolgálatában. Sorsa, egyénisége, néplátása, fanatikus elszántsága sokban előképe Kiss Géza későbbi életútjának.

Ez volt Kiss Géza családi öröksége.

Családjának nehéz anyagi körülményei szabták meg tanulási lehetőségeit. Szülőfalujában kezdte a tanulást, majd a gimnázium első négy osztályát Kunszentmiklóson végezte.

Életének meghatározó öröksége az, amit szemléletben, erkölcsi tartásban iskolái, s a bennük működő tanáregyéniségek adtak neki.

A kunszentmiklósi gimnáziumban szerettette meg vele Baksay Sándor az irodalmat és a népnyelvet. Mészöly Gedeon fiatal latintanárként edzette tudásszomját, kitartását. Később barátja, népnyelvi gyűjteményének első közlője.

1905-ben került a nagy múltú pápai kollégiumba. Itt végezte a gimnázium felső négy osztályát, majd a főiskolát. Költői ambíciói is itt kaptak biztatást. A Főiskolai Ifjúsági Képzőtársulatnak már gimnazistaként tagja, majd elnöke lett. A Pápai Hírlapban jelennek meg első versei, műfordításai. Prózai írásai nagyfokú társadalmi érzékenységet mutatnak.

Élete nagy konfliktusainak sorozata is itt kezdődött el. Azt remélte, szakíthat a családi hagyományokkal, a lelkészi hivatással. Tanár akart lenni.

Apja mégis elérte, hogy fia a teológiára iratkozzon be.

A pápai főiskola nyitottsága segítette a befelé fordulásra hajlamos, vívódó fiatalembert, hogy a látszólagos kényszerpályát hogyan töltse meg mindig gazdagabb tartalommal.

Pongrácz József tanár irányításával életre szóló elkötelezettséget kapott: A jézusi példát követve, a másokért vállalt élet lett az ideája.

„Légy éltető és tisztító erő a te nemzeted életében! Add oda egészen mások szolgálatára az életed, ha magadnak akarsz szolgálni.”– vallotta.

1912. februárjától 1913 elejéig két szemesztert töltött a lipcsei egyetemen.

1913-ban a Magyar Néprajzi Társaság 2. vándorgyűlését tartotta Pápán. Az itt elhangzott előadások adnak indíttatást néprajzi gyűjtőmunkájához.

A halál érintését is ekkor kapta meg. Két fiatal nővére halt meg tüdőbajban, s ő is súlyos fertőzésen esett át.

A záróvizsgák letétele után, a budapesti Kálvin téri gyülekezetben kezdte pályafutását, mint segédlelkész. Beiratkozott a bölcsészkarra, ami azt mutatja, hogy a tanári pályáról még most sem mondott le. Közben kitört az első világháború.

24 évesen már eredményeket tudhat maga mögött: megjelenő írások, szolgálat az ország vezető református gyülekezetében, kilátások egy „sikeres” pályára.

Ekkor kapja meg édesanyja levelét, melyben tudatja, hogy apját nyugdíjazták, s ha nem családtag lép apja hivatalába, idős szüleinek el kell hagynia a parókiát.

És Kiss Géza megy Kákicsra, az ország talán legkisebb, legnyomorultabb gyülekezetébe, lemondva álmairól, ambícióiról.

1915. november 7-én foglalta el állását. „Három évre, legfeljebb ötre” – mondta, s 32 évet élt itt haláláig.

Valószínűleg nem is látta át teljesen, mi várt rá itthon. Öreg szüleinek, s testvére árváinak eltartása szinte a semmiből. A lelkészi tennivalók mellett hadikölcsönök, gabona- és állatösszeírások, rekvirálások. Nincstelenség a faluban és otthonában. Írásaiban megdöbbentő képet rajzol falujáról: a földtelenségről, a higiénia hiányáról, a lelki sötétségről, a paraszti világ erkölcsi torzulásairól. Keserűség és jövőféltés találkozik ezekben az írásokban. Az erkölcsi állapotokat, az egykézést, a gyermekgyilkosságokat a gazdasági helyzettel hozza összefüggésbe.

„Tégy egy népet szegénnyé, súlyos gondokkal küszködővé és lealjasítod azt a népet.”– írta.

Közben példaadóan végzi lelkipásztori szolgálatát. Hajnaltól késő estig mehettek hozzá ügyes–bajos dolgaikkal a falu lakói, betegeket vitt és ajánlott ingyenes műtétre, gyógykezelésre. A tehetséges gyerekeket nyáron maga mellé gyűjtötte és tanította.

„Szükség van olyan diákokra és diáklányokra, akik istenadta képességeiket készek minél gazdagabb tartalommal megtölteni.”– írta.

Az asszonyoknak énekkart vezetett, a férfiakkal gazdasági kérdéseket vitatott meg, növénynemesítésre tanította a falu népét, az ifjúságnak irodalomtörténeti kurzusokat tartott.

Nevét mégsem jóságával tette közismertté, hanem bátor szellemével. Felemelte szavát a nagybirtokrendszer ellen, telepítéseket követelt az egyke következtében kipusztulásra ítélt vidékekre.

Bízott benne, hogy a magyar társadalom figyelmét az Ormányság népére és az egyke-kérdésre irányíthatja.

Iskolaszéki elnökként a nevelési rendszer teljesen új alapokra helyezését követelte, s addig is, míg nem szervezik meg a gazdasági iskolai rendszert, minden faluba népház építését vagy bérlését tanácsolja olvasószobával, előadószobával, heti előadások számára, szellemi és gyakorlati képzések tartására a lányoknak is, szépirodalmi és szakkönyvtárral.

Napjaink pedagógusai is tanulsággal olvashatják gyakorlati útmutatásait, gyermeklélektani munkáit. 1928-ban lírai mesekötetet adott ki, Sugárka címmel.

A következő évben családot alapított. Feleségében, Patai Gizellában igazi társra lelt, ami némileg enyhítette magányát. Három gyermekük született: Gizella, Géza, Ágnes. Az egykéző falusiak ezért folyamatosan gúnyolták feleségét. A meg nem értettség ellenére dolgozott tovább, folyamatosan végezte néprajzi gyűjtőmunkáját is.

1937-ben jelent meg Ormányság című monográfiája. Ebben saját gyűjtése és a felhasznált irodalom alapján bemutatta az Ormányság földjét, népének életét, foglalkozását, népviseletét, népszokásait, a babonás gyógyításokat, dalokat, gyermekjátékokat. Ízelítőt adott a betyárvilágból és foglalkozott az egyke kérdésével. Mintegy 2000 tájnyelvi szót gyűjtött össze.

Könyvére felfigyeltek a néprajztudósok, falukutatók, népdalgyűjtők, nyelvészek, írók. Andrásfalvy Bertalan ezt írta: „Kevés könyvnek volt még a maga korában olyan mozdító ereje, mint az Ormányságnak, mert kevés mű mögött állt ekkora felelősségvállalás, emberség és szeretet”.

Méltán érdemelte ki elismerésül a doktori címet, melyet szerénysége miatt soha nem használt.

A II. világháború után Illyés Gyula felkéri, vegyen részt a csányoszrói tanítóképző munkájában, ahol néprajzot kellett volna tanítania, faluszemináriumot vezetnie és a tervek szerint lerakni egy ormánsági néprajzi múzeum alapjait. De ő nem tudott részt venni a munkában.

Egészsége ekkorra már teljesen elroncsolódott, kórházba került, ahonnan még december végén hazatér, hogy lelkészi feladatainak eleget tegyen és az ünnepi istentiszteleteket elvégezze. Február elején újra ágynak esik. Betegen is dolgozik a tájszótárán: ”Ezt szeretném maradék időmmel és erőmmel befejezni…” Az „Ormánysági tájszótár”-nak kiadását már nem érhette meg. A szótár egy részét már betegen ágyból diktálta feleségének.

1947. április 28-án szívinfarktusban hunyt el a pécsi kórházban. Kívánságának megfelelően a kákicsi temetőben a nagy tölgyfa alá temették, amely azóta is őrzi álmát.

Kiss Géza életének legfőbb kulcsszava a hűség.

Mi volt a legnehezebb a hűség útján?- teszi fel a kérdést Kiss Gizella az édesapjáról írt könyvében.

Maga a kákicsi élet. Vállalni a lehetetlen anyagi küzdelmeket, a szellemi légkör hiányát, a tüdőbaj újra és újra föltámadó rohamait.

Míg hajdani iskolatársai, akik egykor őrá néztek fel, mint nagy tehetségre, nagy állásokat, országos pozíciókat foglalnak el, ő a 300 lelkes „világvégi” Kákicson dolgozik, nagy könyvtárak, anyagi lehetőségek, támogatás nélkül.

Elmehetett volna. Többször hívták nagyobb gyülekezetbe, egyetemi tanítást ajánlottak fel neki, de nem hagyta el népét. Együtt akart élni azzal a néppel, melyért kiáltania kell.

„Ki törődik ezzel a néppel, ha én is itt hagyom?”

Reánk az utókorban élőkre hárul a nemes feladat: követni példáját és megbecsülni életművét.